Az idősebb helybeliek még emlékeznek a Madagaszkár-sziget fejedelmének anyai ágon is egyenes leszármazottjára, a Nagylégen 1874. szeptember 29-én született és ott 1955. december 25-én eltemetett gróf Benyovszky Tudolfra.
   Iskoláit Pozsonyban és Kolozsvárott végezte. Államtudományi oklevelének megszerzése után a családi birtokon gazdálkodott s 1900-1915-ig, mint az egyik atyai gazdaságának haszonbérlője, - az elhanyagolt gazdaságon mezőgazdasági iparok (műmalom, téglakörkemence, tejcsarnok, fajbortermelés stb.) létesítésével új munkahelyeket teremtve közvetve hozzájárult a lakosság szociális helyzetének javításához. A világháború kitörésekor 1914-ben katonai beosztást nyert. Szerzeményeinek egy sorozatát a pozsonyi rádió is bemutatta a "Magyar óra" keretében. Zenei tevékenysége során behatóan tanulmányozta a híres olasz mesterhegedűket és hangmesterségük rejtélyeit, aminek során maga is számos hegedűt készített. Gr. Benyovszky Rudolf mint műkedvelő festő, olajfestményeivel is több ízben képkiállításokon bemutatkozott Budapesten, Pozsonyban stb.
   Gróf Benyovszky Rudolf a zenén, a festészeten kívül érdeklődött a történelem iránt is, pártolója és résztvevője volt számos csallóközi vonatkozású kulturális és társadalmi rendezvénynek. Csaknem tíz éven keresztül volt elnöke a Csallóközi Múzeumi Egyletnek, s egyben a volt Somorjai Csallóközi Múzeum alapító tagja is volt. A nagy múltú Benyovszky-család számos értékes tárgyat ajándékozott az akkor alakuló múzeumnak.

Petőcz György

   Petőcz György, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc egyik hőse Előpatonyban született, 1805-ben.
   Pozsony vármegye egyik kiadványa a századfordulón az alábbi méltató sorokat írta Petőcz Györgyről:
      Május elején Petőcz György a vármegye másodalispánja, nagy összeg pénzzel Csallóközbe ment, hogy a magánosoknak a reguisitó általt támadt követeléseit kielégítse, egyúttal pedig Elő-Patonyban lakó és már régen nem látott családját meglátogassa. Ott tartózkodásának ideje alatt Kosztolányi ezredes Komáromból kitört és az osztrákokat egész Pozsony határáig visszaűzte. Megtudva azt, hogy az alispán a vidéken van, figyelmeztette őt, hogy Pozsony-megye még némi újoncz-jutalékkal van hátralékban. (A vármegyére 3 647 újoncz volt kivetve. A császáriak nem megbízható adatai szerint a vármegye 198 önkéntest és 1 796 honvédet állított ki.) Petőcz György utasította a két csallóközi járás szolgabíráját az újonczozásra, a minek eredménye az lett, hogy néhány nap alatt mintegy 120 csallóközi fiú állott a magyar zászló alá. Ezt megtudták a császáriak és elhatározták Petőcz György vesztét. Barátai figyelmeztették Petőczöt, hogy ne menjen vissza Pozsonyba, hanem számadását a komáromi várból küldje el, de a kötelességét ismerő, egyenes lelkű férfiú nem hallgatott a figyelmeztetésre; Pozsonyba utazott, hol azonnal elfogták, haditörvényszék elé állították, halálra ítélték és kivégezték.
   Egykorúak állítása szerint a hadbíró Petőcz Györgyhöz azt a kérdést intézte, hogy: "önt a fölkelők kényszerítették újonczozni?", mire Petőcz azt felelte, hogy az újonczozás megtartása állásából folyó kötelessége volt. Ez a nyilatkozat okozta halálát, melyet küldöttségek megakadályozni kíséreltek, de siker nélkül. Az agyonlövetés a várban történt. Midőn hajdúja a szemét bekötötte, azt az utasítást adta neki, mondja meg a megyei urainak, hogy a vizsgálat folyamán senkit be nem vádolt s mint férfi halt meg hazájáért. Holttestét ugyanarra a szekérre tették, melyet utolsó útjában használt és a katonai temetőben elásták. E derék férfi ismeretlen sírját tehát semmi sem jelzi, de emlékét kegyelettel őrzi a megye közönsége, mely 1861-ben emlékét jegyzőkönyvileg is megörökítette s kivégzése 50-ik évfordulója alkalmával a vármegyeház dísztermében emléktáblát helyezett el."

Váradi János

   Ipolyi Arnold néprajzkutató, művészettörténész, nagyváradi római katolikus püspök, 1858-ban megjelent Vasárnapi Ujságban így írt Váradi Jánosról:
      Az utas Léget elhagyva, több kisebb hely között Sz. Mihályfáig hét más és más előnevű Patony helységet számlál. Ezek mindegyikében Elő-Patonyban lakott egyik feledett magyar írónk és tudósunk: kalmári Váradi János, kiről tudomásomra eddigi irodalomtörténetünk még nem emlékezett. Agg korában itt, hol 1848-ban elhunyt, visszavonulva viselt hivatalaitól, írta "A régi magyar zászlóságról" czímű történeti munkáját, melyet 1830 Pozsonyban kiadott. Még hírhedtebb volt a vidéken különcz nyelvészkedéséről; máig adomaszerűleg járják sajátságos szómagyarázatai; miben soha sem ejté őt zavarba a legidegenebb szónak is a magyarbóli származtatása. Szerencsére ezen munkálatai nem láttak világot. Mint történész és nyelvész a korábban dívott naturalisták és túlhajtók iskolájához tartozott, melyben több volt a lelkesedés és ábránd, mint az ismeret és tanulmány. De ha megítéljük őket, el ne ítéljük: ők is szellemi érdekekért küzdöttek és úttörők voltak.

Szászy János

   Vagner József, 1896-ban kiadott: Adalékok a Nyitrai Székes-Káptalan történetéhez című könyvében terjedelmesen ír Szászy János életútjáról. Születési helyét Al-Szászon jelöli meg.
    Szászy János (al-szászi) 1624. szeptember 21-én pappá szenteltetett; 1628-ban vajki plébánossá neveztetett az esztergomi főmegyében s mint jelen volt Pázmány érsek által 1630-ban Nagyszombatban tartott zsinaton. 1636-ban nyitrai kanonok, 1644-ben őr-kanonok és Püsky János püspök helynöke, 1647-ben olvasó-kanonok lett. 1648-ban mint dömösi prépost saját s a nyitrai káptalan nevében írta alá a nagyszombati zsinat iratai. 1650-ben a Bold. Szűz béli három forrásból czimzett apátjává, utóbb fölsz. szkopiai püspökké nevezetett. - 1641. május 5-én, gróf Eszterházy Mklós nádor parancsára, Üröghi István nádori emberrel karancs-berényi Berényi Györgyöt, Nyitra-vármegye alispánját felső- és alsó-korosi birtokai igtatta be. 1650. évben a nyitrai székesegyházban havonkint végzendő szent misékre 1 500 ftos alapitványt tett. 1646-ban és 1649-ben a pozsonyi országgyűlésen a nyitrai káptalan követe volt; az 1655-iki országgyűlésen pedig mint dömösi prépost vett részt. 1662-ben az esztergomi fő-káptalanban nyert kanonoki széket, hol utóbb zólyomi fő-esperes lett. Meghalt mint szerémi püspök 1674-ben.

Reichentál Ferenc

   Reichentál Ferenc, a későbbi nagynevű magyar-zsidó származású amerikai festő, 1948-ban elhagyta a háború utáni Csehszlovákiát. Ez volt a második emigrációja. Az első 1939-ben, nem volt önkéntes, akkor a fasizmus eszmék elől menekült, hogy mentse családját és saját életét. Akkor valahol a Balaton-parton talált menedéket.
   A nagynevű művész Nagylégen született 1895. május 5-én, zsidó polgári családból származott. Származása rányomta bélyegét életútjára és alkotására is. Diákoskodott Pozsonyban, Győrött, majd a budapesti Képzőművészeti Akadémián. Itt érte őt a 1917-es forradalom. A forradalmat követő éveket itt élte át, hatással volt rá az orosz avantgard művészet, amely művészi szemléletének irányt és teret adott.
   1921-ben tér haza, a már Csehszlovák Köztársaságba. A megváltozott viszonyok között nem tud megkapaszkodni, ezért tanulmányutat tesz Párizsba, Bécsbe, Berlinbe és gyakran megfordul Prágában is.
   A harmincas években Pozsonyban telepedik le, ahol magániskolát nyit, majd 1933-ban az Iparművészeti Iskola tanára lesz. Meghatározó szerepe volt a korabeli Cseh és a Szlovák képzőművészeti élet formálásában. Segítette a szlovákiai magyar művészeket, bekapcsolódott a Sarló néven ismert mozgalomba is.
   A második világháborút követő években a több millió zsidó tragédiája lép művészetének előterébe. New Yorkban halt meg 1971-ben.
   Reichentál Ferenc ma az Amerikában képzőművészek egyik legismertebb alakja. Életében számos kitüntetésben részesült, képei számos díjat kaptak, s azok híres magyar galériák, műgyűjtők tulajdonát képezik.

Krocsány Dezső

   Kislégen született 1925. május 17-én. Az általános iskola elvégzése után asztalosnak tanult ki. 1944-ben Budapestre került és ott munkásként dolgozott. Még abban az évben visszatért Csallóközbe. A második világháborút követő években ácssegédként dolgozott Pozsonyban, majd a Csehszlovák Építővállalatnál, mint művezető.
   Az akkor már uralmon lévő Csehszlovákia Kommunista Pártja Krocsány Dezsőt egyéves politikai tanfolyamra küldte, majd ezt követően 1952-től, 1954-ig a Stavomontáž vállalat igazgatója volt. A következő években már a Nyugat-Szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság építkezésügyi szakbizottságának az elnöke volt, majd Szlovákia Kommunista Pártja Nyugat-Szlovákiai Kerületi Bizottság népgazdasági osztályát vezette. Az említetteken kívül számos állami, párt és közéleti tisztséget töltött be. Az 1965-ös csallóközi árvíz kormánybiztosa volt, az árvízkárosult Nagymegyer város díszpolgárává választotta.
   Tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának (1968), és évtizedeken keresztül a Csemadok Központi Bizottságának és elnökségének. A Szlovák Szocialista Köztársaság Munka- és Népjóléti minisztere volt, majd a Szlovák Nemzeti Tanács képviselőjévé, és annak alelnökévé választották.
   Számos kitüntetést kapott: A Munka Érdemrendet (1955), a Kiváló Munkáért (1965) és a Csemadok Központi Bizottsága Arany Emlékérmét. Szlovákia déli járásaiban, de különösképpen szűkebb hazájában szerették és tisztelték őt. Számos esetben nyújtott erkölcsi segítséget a magyar nemzetiségű fiataloknak, közép- és főiskolásoknak. Meghalt 1991. október 3-án. Légen van eltemetve.

Szitási Ferenc

   A 60-as évek elején jelentkező költőnemzedék tagja volt. Első verse 1961-ben, tizennyolc éves korában jelent meg, az Új Szóban. A következő években csaknem az összes szlovákiai magyar nyelvű lapban publikált: a Csallóközben, a Szabad Földművesben, a Tábortűzben, a Kis Építőben, de az Irodalmi Szemlében is.
   Tízgyermekes család egyik tagjaként született 1943. január 16-án Ekecsen. A pedagógiai középiskolát Rozsnyón, a pedagógiai főiskolát Nyitrán végezte, ott szerzett tanítói oklevelet. Nagylégen tanított, majd a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság Oktatási osztályán volt tanfelügyelő.
   Pedagógusi munkáján túl Lég és Csallóköz közművelődésének formálásában is tevékenykedett. Az irodalmi színpadi mozgalom egyik fáklyavivője volt.
   Szitási Ferenc 1975-ben jelentkezett önálló kötettel. A Hullámverésben címmel megjelent kötetét a korabeli kritika felemás megértéssel fogadta. Viszonylag rövid írói korszaka nem tette lehetővé számára az igaz alkotói kibontakozást, az önmagára találást.
   1986. október 11-én halt meg, Légen van eltemetve.